Három év és néhány belső tulajdonság – ennyi a különbség köztük. S bár külsőleg sem összetéveszthetőek, akár ikreknek is vélhetnénk őket. Szabó Dávid és Szabó Márton azonban „csak” fivérek. Az Operettszínház jeles musicalszínésze az egyik, a Pécsi Balett tehetséges táncosa a másik.

Dávid tapasztaltabbnak érzi magát, mégis inkább úgy fogalmaz: jobban rálát az életre. Jobban látja a kiskapukat, az ok-okozatokat, a dolgok lényegét és esszenciáját. Az emberismerete is nagyobb – állítja.
„Marci ezt pontosan tudja, ezért ebben vár néha tanácsot. Nem gyakran, csak néha, mert általában tudja, mit akar, és önfejűbb is annál, mintsem hogy az élet apró-cseprő dolgaiban kérje ki a véleményem. De vannak megválaszolatlan kérdései, amelyekkel mindig megtalál.”
Gyerekszínészként kezdtek mindketten. Dávid kiskorától fogva zenés színpadra készült, Marcit a véletlen sodorta a táncosi pályára. Ő is zene tagozatra járt az általánosban, de egy lány, akivel együtt énekelt a kórusban, arra kérte őt, hogy kísérje el a táncművészeti főiskola felvételijére. Ő pedig elkísérte, és felvették néptánc tagozatra. Az énekléssel felhagyott, a néptáncról pedig másfél év múlva átlépett klasszikus balettre. A Pécsi Balett szólistájaként jelentős feladatokhoz jut. Táncol a Carmina buranában, a Sakk-mattban, s övé a Giselle Albertje is, aki Pécsett nem hercegként, hanem művelt egyetemistaként jelenik meg a színen.
„Bár az orgánumunk, beszédünk, mimikánk, gesztusrendszerünk elég sokban hasonlít, én nyugodtabb, megfontoltabb vagyok, mint Dávid. Én két lábbal állok a földön, Dávid nagyon szeret repülni. Őt csak a színészet érdekli, semmi más; neki a zene, a musical a mindene, én meg sokrétűbbnek gondolom magam. Engem még a lakberendezés is le tud kötni. S bár az élet nagy dolgaiban egyezik a véleményünk, én konzervatívabb vagyok egy kicsit. Dávid sokkal szabadszelleműbb, mondhatnám, nagyon világi. Nagyobb csend egyetlenegyszer volt köztünk, s ha jól emlékszem, egy hónapig tartott. Akkor is szóltunk egymáshoz, de nem akartunk engedni a magunk igazából. Be kell, hogy valljam, én makacsabb vagyok. Haragtartóbb. Dávid nem. Ő még a viták során is nyitottabb felém. Végeredményben azonban ez a több hetes csend is jót tett a kapcsolatunknak. Rájöttünk, hogy bármi történik is, szükségünk van egymásra. Az az egy hónap megtanított bennünket arra, hogy milyen testvér – legjobb barát – nélkül. Időbe telt, míg a feszültség elpárolgott köztünk, s azóta sokkal szorosabb a kapcsolatunk.”
Dávid illatban is meg tudja fogalmazni az öccsét. Fanyarédes – állítja róla. És már magyarázza is, hogy azért édes, mert nagyon jó ember, de mivel kiszámíthatatlan, és sokszor nem találja a helyét: fanyar. De nem keserű – teszi hozzá gyorsan. Inkább olyan furcsán, nem egyértelműen édes. Hogy ő mennyire egyértelmű?
„Sokkal inkább az vagyok, mint Marci, már csak azért is, mert jobban kiadom magam. Engem könnyebb megfejteni. Ő sokkal bonyolultabb jellem. De azért belelátok a lelkébe, nincsenek titkai előttem. Ezzel együtt mégis azt kell, hogy mondjam: nem befolyásoljuk egymás életét. A mi kapcsolatunk nem mennyiségi, hanem minőségi. Ha lemegyek hozzá Pécsre, minden figyelmemet rá fordítom. Olyankor nagyon együtt vagyunk, sokat beszélgetünk. A családi vonal is mindig él közöttünk, azt a telefont soha nem kapcsolom ki. Ha gondja van, engem hajnali háromkor is hívhat. Amint felveszi a telefont, azonnal tudom, hogy öt perc múlva letesszük, vagy egy órán át beszélni fogunk. Mi mindig konkrét dolgok miatt hívjuk egymást. Nálunk szükségállapotok vannak.”
Már kamaszként is erősen összetartottak. Bár külön szobájuk, külön birodalmuk volt, az átjárás mindkettőjük számára szabad utat jelentett. Mindig, mindenben segítik egymást – jegyzi meg Marci.
„Dávid céltudatos. Ő olyan »akkor is, akkor is, akkor is« típus. Ha nem állt volna mellettem, lehet, hogy letérek az útról. Nekem ő volt a példa, őt követtem. Hogy akkor is táncolok, akkor is elvégzem az iskolát, akkor is bebizonyítom. Mi otthon is táncoltunk, énekeltünk, de mindig együtt. Duettben. Én még tanultam, Dávid éjfélkor is énekelt, gyakorolt, mert olyan kedve volt. Addig nem hagyta abba, amíg azt nem érezte, hogy most jó, most tökéletes. A titkainkat előbb egymással osztjuk meg, s csak azt követően pakolunk ki a szüleinknek. Ha lelkileg mélyponton vagyunk, akkor is egymást hívjuk. Minden rezdülésünket megosztjuk egymással. Nincsenek kapuk, amelyeket zárva tartunk a másik előtt.”
Ízlésük olyannyira egyezik, hogy gyakran betévednek egymás szekrényébe. Kötöttek is egy alkut, hogy ezt ezért, azt azért. Már ami a ruhákat illeti. Marci egyébként sem vásárol magának annyit, mint Dávid. Ő takarékosabb. Lemondóbb.
„Tudom, hogy az öcsém sok mindent sajnál magától. Ő inkább félretesz. Nem veszi meg magának a harmadik sálat csak azért, mert tetszik neki. A kabátjával és a cipőjével is így van. Majd, ha tönkremegy. Mellesleg van pár pólója, amit annyira megszerettem, hogy nem vagyok hajlandó visszaadni neki. Ő meg a zakómmal van így. Ha neki vásárolok, azt általában megtartom magamnak, de ha magamnak veszek valamit, az a legtöbbször az övé lesz. Vagy kihúzom belőle a barnát és a feketét, és nekiadom, mert szereti. A kéket és a pirosat meghagyom magamnak. Én még télen is szeretem a színeket, nem vakulok bele a feketébe.”
Marci a régmúlt időket szereti, Magyarország történelmét kutatja, a hadvezérek, a nagy királyok, királynők élete izgatja, Dávid a mában él. Ő híres művészek életrajzát olvassa, és a zene megszállottja. A legtöbbet CD-kre és bakelitlemezekre költ.
„Fél órán belül tíz-tizenöt könyvet tudnék választani Marcinak, annyira ismerem az érdeklődését. József Attila a nagy kedvence, róla rengeteget olvas. Készül is egy saját koreográfiával, az életét szeretné színpadra állítani, de egy komplett művet akar. Nekem a Csárdáskirálynő, a My fair Lady és Edith Piaf, neki Kylián, Seregi, Béjart. Vannak dolgok, amelyek nélkül nem lehet leélni az életet.”
Marci épp ezt szereti a bátyjában. Az elhivatottságát, a megszállottságát, azt a szenvedélyt, amely a zenéhez, a színpadhoz, a pályájához köti. Azt, hogy soha, egyetlen pillanatra sem adja fel. Hogy eléri, amit a fejébe vesz. Dávid most a lemezével van elfoglalva. Dalokat ír. A koreografálás mellett régóta foglalkoztatja egy másik álom is: Brazíliába szeretne eljutni, Rio de Janeirót akarja látni. Amikor azt kérdezem tőle, hogy Dávidnak van-e hasonló terve, nevetve azt feleli: őt a Nagymező utca vezeti a paradicsomba. Az Operettszínház. A teljes kikapcsolódáshoz azonban mindkettőjüknek elég a törökbálinti ház, ahol a szüleik laknak. Nyáron hajnalig beszélgetnek a teraszon, a medencében pedig úgy pancsolnak, mint a gyerekek. A karácsony háromnapos ünnep a családjukban.
„A karácsony nem születésnap és nem évforduló, annál sokkal fontosabb ünnep az életünkben – mondja Marci. – Olyankor az egész évet megbeszéljük, és felkészítjük magunkat a januárra, februárra, márciusra, amely eléggé feszített időszak. Reggel együtt kelünk, együtt ülünk asztalhoz. Három napig csak egymásnak vagyunk. Anyu nagyon sok finomat süt, főz. Neki hatalmas élmény, hogy mind a négyen otthon vagyunk, és örömmel szolgál ki bennünket. Ő ehhez ragaszkodik.”
A mama két kicsi fia… a musicalszínész és a balett-táncos… ilyenkor körülöttük forog a világ. Dávid már mondja is:
„Nekem is, az öcsémnek is anyu a legnagyobb rajongónk. Ő nagyon sokszor nem tud elvonatkoztatni attól, hogy nem az Operettszínház és a Pécsi Balett tagja ül az asztalnál, hanem a két fia, ezért úgy érzi, hogy ki kell szolgálnia minket. Már azt sem ejthetem ki a számon, hogy szomjas vagyok, mert rögtön hozza is, nem engedi, hogy felálljak. Az utolsó kétkanálnyi leves mellől ugrik fel, hogy melegítse a húst a krumplival. Mi ezt egyáltalán nem várjuk el tőle, neki ez a lételeme. Az öcsémnek megborsozza egy kicsit, nekem tejfölt tesz rá, apunak meg hagyja natúran, ahogy szereti. De mi is ugyanígy kényeztetjük őt. Külön történet, ha hármasban, anyu, Marci és én megyünk bevásárolni. Főleg ha fogjuk egymás kezét és ölelkezünk. Látjuk a megvető pillantásokat. »A fiatalasszony belevágott rendesen a sűrűbe! Kettőt is fogott magának.« Ha négyen megyünk, aput nézik ki a történetből, pedig vonzó, jóképű férfi. Sejtjük, mit gondolnak, ha együtt látnak bennünket. Apu a gazdag pasi, aki fizet rendesen, mi ketten pedig a fiatal szeretők vagyunk. Anyu mindenesetre élvezi a helyzetet, mi pedig apura is nagyon büszkék vagyunk.”

Kiemelések

Bár az orgánumuk, beszédük, mimikájuk, gesztusaik sokban hasonlítanak, Márton nyugodtabb és megfontoltabb, mint Dávid

„Anyu a legnagyobb rajongónk. Sokszor nem tud elvonatkoztatni attól, hogy nem az Operettszínház és a Pécsi Balett tagja ül az asztalnál”